A szókimondó költő

Görömbei András: Nagy Gáspár, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004.

Mindig nagy erénye egy alkotói életművel történő számvetésnek, ha annak szerzője olyan irodalomtörténész, aki már pályája kezdetétől figyelemmel kíséri egy író vagy költő munkásságát. Így a szövegekben megmutatkozó világszemléleti vagy poétikai változásokat, a költői világkép alakulásait nem utólag, sokszor évtizedek távlatából tekinti át csupán azok értelmezője, hanem egyidejűleg, kor és pályatársként is olvassa őket. Így kettejük kölcsönhatása sokkal elevenebb: a művészi életpálya organikus fejlődése, szemléleti gazdagodása a befogadó személyiségre is ösztönzően hathat.

Görömbei András már Nagy Gáspár lírikusi pályájának kezdetétől érdeklődő figyelemmel kíséri annak alakulását. A Kalligram Könyvkiadó Tegnap és ma címmel megjelenő kismonográfia-sorozatában most napvilágot látott összefoglalás hosszú évek kritikusi munkájának gyümölcse is.  Kettejük szellemi irányultsága is rokonságot mutat. Az irodalomtörténész Görömbei András monográfiát szentelt korábban Sinka Istvánnak, Sütő Andrásnak, Nagy Lászlónak és Csoóri Sándornak: valamennyien meghatározó olvasmányélményei, eszméltetői vagy éppen személyes jóbarátai a költő Nagy Gáspárnak is.

Görömbei András világosan megfogalmazza könyvében, hogy egy szuverén alkotóművész számára nem csupán saját létének kérdései jelenthetnek ösztönző erőt. Irodalmunkban ezek a létkérdések feltűnően sokszor kapcsolódnak össze a nemzeti közösség sorskérdéseivel. Számos író vagy költő szembesül évszázadok során a nemzet történelmének sorsfordító eseményeivel is. Mindez sokszínűbbé, szemléletében is gazdagabbá teszi irodalmunkat. Görömbei András Nagy Gáspárt is a magyar költészet e meghatározó, jellegadó vonulatába állítja: monográfiájában mindvégig következetesen feltárja a költői életmű szilárd erkölcsi alapokon álló, a közösség sorsa, tragédiája, fájdalmai iránti elkötelezettségét.

Mindezt azonban szigorú esztétikai mércével teszi. Görömbei András egész irodalomtörténészi munkássága arról tanúskodik, hogy a szövegek művészi megformáltságát alapvető fontosságúnak vallja, akármilyen gondolatot fogalmazzanak is meg. A Nagy Gáspár írásainak világát feltáró könyvében is egyértelművé teszi, milyen viszonyítási pontok alapján fogalmazza meg értékítéleteit. Úgy véli, hogy a műalkotást sohasem szabad csupán kívülről bevitt elemekkel, ismeretekkel magyarázni, annak az olvasó előtt magáért kell jót állnia, hiszen mindig a maga világát nyitja meg a befogadó előtt. E felfogás következetes érvényesítését jól példázza, ahogyan Nagy Gáspár talán két legismertebb versét elemzi. Az Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából egyaránt az 1956os forradalom emlékére íródott és mindkét vers személyes következményekkel is járt a költő számára. Mégsem csupán (irodalom)politikai jelentőségüket emeli ki az elemzés: legalább ilyen fontos, hogy a mára a rendszerváltás emblematikus szövegeivé kanonizálódott versek megszerkesztettségükkel, sűrű szövésű, sűrű motívumrendszerű hibátlan kompozíciójukkal, gazdag asszociációs lehetőségeikkel az esztétikai megközelítés számára is maradandó alkotások.

Erénye a könyvnek, hogy Nagy Gáspár költészetét az utóbbi évtizedek magyar lírájának alakulástörténetében is elhelyezi. Összefoglalja azokat a poétikai sajátosságokat, amelyek döntő hatással voltak az ekkor keletkezett alkotásokra: a szövegek depoetizáltságát, a költői én szerepnélküliségét, az alulstilizálást, a profanizálódást, a nyelvroncsolást, a nyelvi önreferencia előtérbe kerülését, a hangsúlyozott fikcionáltságot. Mindezeket az eljárásokat azért veszi számba Görömbei András, hogy ebben a viszonyrendszerben helyezhesse el Nagy Gáspár műveit. Megmutatja a költő alapvető szembenállását e törekvésekkel. A költői személyiség megőrzi cselekvő történelmi jelenlétét és felelősségtudatát az osztott lírai én korában is. Nem hatástalanok azonban e neoavantgárd-posztmodern törekvések Nagy Gáspárra sem. Sajátos költői nyelvére megtermékenyítő ösztönzést jelentenek. Jellegzetesen egyéni szavai, szófordulatai a különböző kifejezésmódok ütköztetésének eredményeképpen alakulnak ki.

Görömbei András – irodalomfelfogásához híven – Nagy Gáspár személyes sorsának legfontosabb, lírájában is tetten érhető élményeit, mozzanatait is számba veszi. Megmutatja azt az embert, aki a művek hátterében áll. Megemlíti a gyermekkor második világháború utáni, mélyen vallásos Vas megyei paraszti világát, a pannonhalmi bencés diák szellemi eszmélkedését, a szombathelyi főiskolás éveket. Részletesen szól annak a diktatúrának a szellemi közegéről, amely máig kitörölhetetlen nyomokat hagyott Nagy Gáspárban. Nem veszik azonban el a monográfia az életrajzi adatokban: mindig az életmű minél szemléletesebb bemutatása érdekében hivatkozik rájuk. Megmutatja, miként segítették elő ezek az élmények a szövegek kialakulását. Legalább ilyen fontosak azonban azok a költők, akik művészetükkel, vagy éppen személyes barátságuk ösztönző erejével megkerülhetetlenek a Nagy Gáspári életmű alakulástörténetében. Szemléletének nyitottságára vall, ahogyan költői világa egyként merített Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán, Pilinszky János vagy éppen Weöres Sándor lírájából, hogy aztán egyedi hangon szólaljon meg.

Végigkíséri Nagy Gáspár pályáját a közép-európai lét közös élménye is. Művei gyakorta felidézik az 1968as prágai események emlékét. Szellemi társának vallja – mások mellett – Czeslaw Miloszt, Zbigniew Herbertet, Bohumil Hrabalt vagy Milan Kunderát, akinek Tréfa című regénye különösen kedves olvasmánya. A nemzetek feletti, regionális távlatokban gondolkodás igénye, a közös történelmi múlt tisztázásának kötelessége és felelőssége hatja át verseit és esszéit egyaránt.

„A költészet az emberi lét titkainak a vallatása és kivallása, s nincs feloldó kegyelem az üresjáratra, felelőtlenségre” – fogalmaz Görömbei András. Nagy Gáspár életművének alakulását, szemléleti és poétikai gazdagodását, változásait is ennek számonkérésével veszi számba. Elemzései érzékenyek, lényegre törők.

A versek morális ösztönzésű mondanivalóinak megfogalmazása mellett gazdagon illusztrálja esztétikai értékeiket is. Rámutat a poétikai változásokra, a motívumok bővülésére, gazdagodására vagy éppen visszatérésére. Fontos számára, hogy az életmű belső törvényszerűségeiből fakadó, a versvilágot megújító költői törekvéseket is bemutassa. Az első kötet élményvilágát még a tárgyias szemlélet, a paraszti élet elemei és a paraszti biblikusság motívumai befolyásolják döntően, majd a költő nyelve a disszonáns közegben mind egyénibbé válik.

A nyolcvanas évek elejétől a versek összetettebb látásmódja a modern költői eszközök bátrabb alkalmazásával jár együtt, egyre hangsúlyosabban helyet kap bennük a groteszk esztétikai minőség. Nagy Gáspár költészete folyamatosan alakul: a közéleti versek mellett megjelennek a létfilozófiai számvetés versei, a halállal szemközti lét távlatából még maradandóbbnak mutatkoznak az erkölcsi értékek is. A 2000. év ünnepségsorozata lehetőséget biztosít arra, hogy a költő számot vessen a keresztény magyarság ezer esztendejével. Folyamatosan építkező, organikus életmű a Nagy Gáspáré, melyet Görömbei András a tőle megszokott világos stílusban ismertet meg olvasójával. Szervesen illeszti a költemények mellé az elbeszélő prózai szövegeket és esszéket is.

„Nagy Gáspár ars poeticája nem romantikus hit a költészet hatalmában, hanem valóságos bizodalom a költői szó erejében, a kimondás, a néven nevezés fontosságában” – jellemzi a költőt monográfusa. Görömbei András könyve hozzásegít ahhoz, hogy bárki szakavatottan mélyülhessen el ebben a költészetben. 

(Chován István: A szókimondó költő (Görömbei András: Nagy Gáspár) Magyar napló, 2004. (16. évf.) 10. sz. 65-66. old.)

Chován István