Abádi Nagy Zoltán

A Görömbei, aki a megemlékezésekből mindig kimarad

Nem tudom egészen pontosan, mikortól kezdve ismertem Görömbei Andrást. Görömbei Katával kapcsolatban pontos dátumokra emlékszem, mert úgy hozta a sors tanári pályafutásom elején. Andorral is mindig benne voltunk valahol egymás látóterében. Nem voltunk évfolyamtársak, azonos tanszék vagy intézet munkatársai sem; mégis, noha egy-két szakmai mezsgyével odébb szorgoskodott az oktatás és a tudomány kertjében (vagy anglista–amerikanistaként odébb dolgoztam én, ha az ő szempontjából nézzük), egyazon nagy területet műveltük (az irodalomtudományt), ugyanazon az egyetemen oktattunk-kutattunk (a Kossuth Egyetem, később Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán). Annak ellenére, hogy az egyetemvezetésben együtt végzett munkát, majd a sokkal ezután rendszeressé vált baráti összejöveteleket megelőzően csak nagy néha, többnyire véletlenül futottunk össze, éreztük egymáson, hogy közös korélményeink hasonlóvá formáltak bennünket az 50–100 forintos béremelések évtizedeiben, és mert a totalitárius politikai paranoia tobzódásának idején a nagy professzorok védőernyőjére szoruló „nem kívánatos elemek”, titkosrendőri és besúgói jelentések megfigyeltjei voltunk.

Más területen, más módon „prófétáltunk”. Az ő szava volt. Válság és komikum című könyvemet így kommentálta az egyetemi büfénél: „Te így prófétálsz”. Kettős sikerélmény volt ez nekem: 1) megértette (a társadalmi és kulturális kaotizálódással foglalkozó amerikai regényről írok, de a mi itthoni világunkhoz szólok); 2) befogadott a „prófétálók” közé engem, aki csak indirekt módon tehettem azt, amit ő direkt módon művelt (az „entrópia”-fogalmat egy fejezetben már kifejthettem, de a könyv címében nem engedték leírni – „válság” lett belőle).

Ne felejtsünk viszont egy lényeges különbséget: róla nem lehetett nem tudni, őt nem lehetett nem észrevenni, hiszen hihetetlen energiával, aktivitással, hajlíthatatlan politikai gerinccel, gyorsan tört föl abba a magasságba, ahol a „Görömbei” név fogalommá vált, itthon és határainkon túl. Ki ne hallott volna a bátor tanárról, kritikusról, tudósról, aki a 20. századi, azon belül különösen a kortárs magyar irodalomról tartott szuggesztív előadásokat, egyetemi kurzusokat és publikált szemnyitogató, izgalmas tanulmányokat, könyveket? Aki a Trianonnal elszakított, kisebbségi létbe taszított magyarság pokolra vetettségének, azonosságtudati kálváriájának megalkuvást nem tűrő krónikása volt. A nemzeti összetartozás-érzést ébresztgette, amikor az még tabutéma volt. Ennek lehetőségeit latolgatta minduntalan, egy szétszakított országban, minden elképzelhető módon és összefüggésben, egy ellenséges rezsimtől fenyegetetten. Ennek a Görömbei Andrásnak – mondom, a körülményekből eredően sokáig kissé távolabbról – magam is tisztelője és csodálója voltam. Erről a Görömbeiről azonban nálam hitelesebben szólnak, relevánsabban emlékeznek rá azok, akik azonos diszkurzuskörben, sőt azonos fizikai térben dolgoztak vele.

Csakhogy létezett egy Görömbei, aki minden megemlékezésből, méltatásból kimarad. Ez pedig Görömbei András, az emlékezetes oktatói-kutatói teljesítményekben is érzékelhető nagyszerű menedzser. Szorosabb, felsőoktatás-vezetési vonatkozásban: a Kossuth Lajos Tudományegyetem egykori oktatási rektorhelyettese, aki nélkül ma nincs Egyetemi Kiadó, nincs – vagy nem olyan, amilyennek ma ismerjük – több szak a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi és a Természettudományi Karán.

Egy dolgot ugyanis megingathatatlan bizonyossággal éreztem Andorban a 90-es évek első felében, amikor engednem kellett az évtizedekig háttérbe szorítottak (valamint Imre László dékán és Lipták András rektor barátaim) kérésének, és vállalnom kellett a dékánságot. Hamarosan pedig azt, hogy 25 év után az első bölcsész rektor legyek a Kossuth Egyetemen. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Görömbei András páratlan vezetői képességekkel rendelkezik, és ezekre a képességekre nagy szüksége van az egyetemnek. Eljött tehát annak az ideje, hogy – ezúttal merőben más terepen és szerepkörben – együtt „prófétáljunk”. Olyan erős meggyőződésem volt ez, hogy a rektori pályázat beadásának feltételévé tettem: Görömbei András vállalja az oktatási, Szentirmai Attila pedig a tanárképzési rektorhelyettesi feladatok ellátását.

Andor az egyetemvezetési hatalmas többletfeladattól függetlenül is, addig is túlterhelten dolgozott. El kellett volna fogadnom, ha nemet mond a családot is rendkívüli módon megterhelő rektorhelyettesi tisztségre. Hízeleghetek-e magamnak azzal, hogy pusztán azért is elvállalta volna, mert én kérem? Talán. Ami elől viszont nem tudott, nem is akart kitérni, az érvrendszerem fő gondolata volt: azért szeretném, ha társam lenne az egyetemvezetésben, mert ő az, akire az egyetemnek szüksége van. A szakértelmére, mely tiszta logikájú, egyenes jellemű következetességgel párosul; az etikus ember feddhetetlenségére, morális szigorára. Akivel kézbe vehetjük az egyetem sorsát. Akivel nekivághatunk az embert próbáló feladatnak: kihúzni az egyetemet a pártállami vezérlés által szabályozott állapotból. Az egyetemi nagy elődök és a nemzetközi szintű munkát végző kortársak teljesítményével a hátunk mögött, elindítani az intézményt a ’89-es társadalmi fordulat által diktált, közvetlen rektorelődeink által már be is indított megújulás útján. Egyúttal háttérbe szoríthatjuk vagy legalább visszafoghatjuk – Görömbei András kifejezésével: – az „előgerinceseket”. Azokat, akik valamilyen módon kompromittálták magukat, a megelőző csaknem félévszázadban. Még ha kényszerítették is őket erre, és ha ekkor már nem is mind hitték, hogy a világ proletárjai hamarosan egyesülni fognak.

Anélkül, hogy ideológiai múltjáért vagy áthúzódó ideológiai meggyőződéséért bárkit bántani akartunk volna. Utóbbit soha senkivel nem tettük. Ha bárkivel kapcsolatban efféle látszatba keveredtünk, annak egészen más, konkrét oka lehetett; semmi köze nem volt ideológiai nézetkülönbségekhez. Első (1993-as szeptemberi) tanévnyitó beszédemben Babits Mihályt idéztem: „nem szabad összetéveszteni ... a szellemi kalandot a politikai kalanddal"; “pártok, árkok és vájatok nem a szellem frontjára valók”. Ez nem csak a kommunista egyetemi polgároknak szólt; magunkra nézve is ezt tartottuk irányadónak.

Egyetemet vezetni nagyon összetett, nehéz feladat. Mindig is az volt. Nincs a világtörténelemnek az a rektori vezetése, amelyik ne értene egyet ezzel. Ám ha belegondolunk abba, hogy Magyarországon vagyunk, a kommunizmus 1989-es összeomlása után néhány évvel, ez önmagában sokat mond annak, akinek van hely- és korszakélménye vagy legalább ismerete. Vagyis tudja, miről beszélünk. Olyan időket éltünk, amikor felsőoktatási létünk minden eleme szakadatlan mozgásban volt. Ráadásul minden egyszerre történt. Mindent egyszerre reformáltunk, új alapokra helyeztünk, elavult gyakorlatként töröltünk, új megoldásként bevezettünk. Minden felsőoktatási reflexünket újra kellett programoznunk és menetközben is állandóan módosítanunk.

Álljon itt néhány példa, melyekkel nem térünk el témánktól, hiszen Görömbei oktatási rektorhelyettes is együtt “veszkelődött” a rektori vezetés többi tagjával az akkori felsőoktatási élet általános feladványaival is, az ő (alább hamarosan következő) konkrét feladartrendszerétől függetlenül, illetve amellett, azzal együtt.

A ’89 utáni új helyzetben az állami finanszírozást kiegészítendő, alapítványokhoz, világszervezetekhez benyújtott pályázatokkal kellett pénzt szereznünk. Újabb és újabb egyetemibevétel-képzési lehetőségeken kellett gondolkodnunk. Folyamatosan reformáltuk a képzést. A kétszakosság mellé erőteljesebben belépett az egyszakosság. A társadalmi változásokból eredő új társadalmi igényeknek megfelelően egyes szakokon robbanásszerű hallgatói létszámnövekedéssel és feladattöbblettel kellett megküzdenünk. Másutt a visszadimenzionálás fájdalmas munkájára kellett vállalkoznunk. Korábbi szakokat indítottunk újra és új szakokat, képzési formákat vezettünk be. Ezeknek a változásoknak több eleme járt sokak számára sorsbavágó, kataklizmikus hatással.

1993-ban megszületett a felsőoktatási, később az akadémiai törvény. Lezártuk a korábbi doktori képzésformát, és félsütetű indító leiratok meg tanácstalan tanácskozások útvesztőin át tettük meg az első lépéseket a később aztán szilárdabban körvonalazódó, "Ph.D.-program"-ként emlegetett új doktorképzés irányába. Ez egyúttal egyidejű kivezetést és bevezetést jelentett a minősítési rendszerben. Megszűnt tehát a hagyományos egyetemi “kisdoktori”. Úgyszintén a kandidátusi fokozat. Bejött a PhD-fokozat, háromféleképpen is: az új doktori képzésben megszerezhetően, a megszüntetett kandidátusi átváltásaként és a teljesítmény alapján odaítélhetően. A törvény létrehozta az akreditációs rendszert, a habilitációt; autonómiát adott a felsőoktatási intézményeknek. Adományozhatóvá vált az “egyetemi magántanár” és a "Professor Emeritus" cím; hangsúlyos kérdéssé lett a docens és az egyetemi tanár idegennyelvű előadóképessége; a szabad tanárválasztás és az oktatói munka véleményezésének biztosítása a hallgató számára; az utánpótlásnevelés köteles-ségének előírása az egyetemi tanároknak és habilitált docenseknek; a költségtérítéses szolgáltatások és a vállalkozási tevékenység; bevezették a tandíjat; létrehívták a Felsőoktatási és Tudományos Tanácsot és ideiglenesből állandó testületté vált az Országos Akkreditációs Bizottság; előírták valamennyi szak és az összes felsőoktatási intézmény egységes eljárás alkalmazásával történő akkreditálását (szakakkreditáció és intézményi akkreditáció), utóbbit 1998. június 30-ig. Ezenközben létrejött az "Universitas", a debreceni egyetemek szövetsége, mely – akkori létezési formájának ellentmondásosságából következően – egyszerre haladt és akadozott. Az Universitas jövője szempontjából rendkí-vüli jelentőségű volt az a döntés, mely valamennyi magyar felsőoktatási intézmény állami támogatását a Művelődési és Közoktatási Minisztérium költségvetési fejezet keretébe utalta.

Ugyanakkor az örökös pénzügyi elvonások, zárolások és az elképesztően alacsony bérek idejét éltük. Utóbbit tekintve évtizedek óta nem a bérek, hanem a tudomány, az oktatás, az ifjúság szeretete, az ezek iránti elkötelezettség tartotta az egyetem munkatársait az egyetemen, szégyenletesen alacsony bérekért. Már akit ez az elkötelezhettség meg tudott tartani. Épp a vállalkozói szférához viszonyított siralmas bérhelyzetből következően lépett fel teljes erővel, lehetetlen utánpótlási helyzetek sorozatát teremtve, az elszívó hatás. A felsőoktatási bérek nemcsak hogy nem voltak versenyképesek, az akkori bérhelyzet eleve nem nevezhető másnak, mint a szakmaszeretet révén való kizsákmányolásnak. És ebbe a helyzetbe vágott bele a “Bokros-csomag”-nak nevezett “bomba”, mely – meglehet valóban volt oktatói-dolgozói “fölösleg” a rendszerben – “fűnyíró rendszerrel”, véletlenül sem feladatcentrikusan állt a megoldandó gazdasági kérdéshez.

Nem csoda, ha felsőoktatási intézményi életünkre sokan csak belefáradtan legyintettek. Belefáradtak a szakadatlan – kaotikusnak is érezhető – változásba, mely szüntelenül dúlta, kizökkentette, még nehezebben elviselhetővé tette önmagukban is ezer tényezőjű oktatói-kutatói mindennapjainkat. Örökös bizonytalanságot szült.

Nem kell részleteznem, hogy a változásözönből mennyi feladat hárult ránk, az oktatási rektorhelyettest tehát nagyon is beleértve. Most inkább áttérek olyan, kifejezetten konkrét Kossuth Egyetem-i fejleményekre, egyetemkorszerűsítési eredményekre, melyek az oktatási rektorhelyettes feladatkörébe tartoztak, és amelyeket Görömbei András vezényelt le, illetve nagy szerepet vitt ezekben. Többségük egyenesen az ő munkájának eredménye.

Nagy horderejű változás volt, hogy az Ybl Miklós Műszaki Főiskola debreceni részlege Műszaki Főiskolai Karként csatlakozhatott a Kossuth Egyetemhez; a kormány hozzájárult ehhez, a csatlakozás megtörtént (1995. július 1.). Nagy utánajárást, sok türelmes, aprómunkát követelt ez a lépés. Gyakorlatilag napi szinten bajlódnia kellett Andornak a Lipták András által megalapított Közgazdaságtudományi Karral is. Miközben eredményesen folytatódott a közgazdászképzés felépítése, a gyógyszerészképzés akkreditációs folyamatát is gondoznunk kellett (Gyógyszertechnológiai Részleget hoztunk létre). Környezettudományi szakot, környezettan-tanári szakot, műszaki informatika szakot indítottunk. Hároméves műszerfizikus főiskolai szak, fizikaszakos mestertanár képzés és néderlandisztikai B-szak indítását készítettük elő. Sok energiát felemésztettek, ám nem jártak sikerrel a kínai és a japán szak indítására irányuló erőfeszítések. Együttműködési szándéknyilatkozatot írt alá az egyetem az egri főiskolával (a közös képzés lehetőségeinek feltárása egy éven át folyt); megbeszélések kezdődtek a nyíregyházi főiskolával is. Megkezdtük a SZÜV-épület egyetemi megvásárlását előkészítő egyeztetéseket.

Folyamatos munkát jelentett a jogi kar visszaállítása, a jogászképzés újraindítására. Megalakult a KLTE Jog- és Államtudományi Intézete, mely az akkreditációt készítette elő, megszervezte a képzést, és a kar visszaállításáig ellátta az oktatást. Panasszal fordultunk ugyanis az Alkotmánybírósághoz – Matúz György felvetése alapján – amiért az egyetemek karait felsoroló kormányrendelet nem tartalmazta az 1949-ben csupán szüneteltetett de (a közhiedelemmel ellentétben) soha meg nem szüntetett jogi kart. Az Alkotmánybíróság kérésünknek helyt adott. A jogi kar visszaszerzésében Görömbei András végig a rektor jobbkeze volt, az első pillanattól kezdve, amikor is együtt kerestük fel Király Tibor akadémikust azzal a kéréssel: álljon a nagy multú debreceni jogászképzés visszaállításának ügye mellé. Itt említendő, hogy közben a Miskolci Egyetem kihelyezett levelező jogászképzést indított nálunk.

Megalakult és megkezdte munkáját a Kossuth Egyetemi Kiadó. Kizárólag Görömbei András nagy teljesítménye. A bölcsészkaron létrejött a Magyar Nyelvtudományi Intézet. Megalakítottuk az egyetem akkreditációs bizottságát, megkezdtük a felkészülést az intézményi akkreditációra. Universitas integrációs bizottságot hoztunk létre az egyetemek (újra)egyesülésének koordinálására, a leendő, egységes Debreceni Egyetemben való helyünk és az egyesüléssel kapcsolatos lépések tervezésére. A Kassai úton befejeződött az Angol Tanárképző Központ kialakítása. A Kassai úti campuson állagmegóvó, rekonstrukciót előkészítő munkálatok, másutt is különféle felújítási munkák folytak. Áttekintettük a vállalkozási tevékenység lehetőségét, a HBM Rendőr-főkapitánysággal való rendészeti együttműködésre, a Nyári Egyetemre, a BTK és a TTK új felvételi rendjére vonatkozó szabályzatokat, a rendészeti, karbantartási, műszaki ügyeleti, polgárvédelmi szabályzatokat. Sok időt szenteltünk az egységes kreditrendszer dolgának. Kerestük a professzori kar értelmes bevonásának lehetőségeit. “A KLTE tiszteletbeli polgára” kitüntetést alapítottunk és két ízben át is adtuk. Ünnepélyes körülmények között átvettük Robert Berki magyar származású angliai professzor értékes politológiai könyvtárát, melyet az özvegy az egyetemnek adományozott.

Megszüntettük a Szervezési Irodát, melynek tevékenységét sikeresen vette át a HÖK és a Művelődési Iroda. Annak egyik példája, hogy Görömbei András oktatási rektorhelyettes mindig eredményesen egyeztetett a HÖK-kel is, mert nagy beleérzőképességgel fordult az egyetemi ifjúság felé, komoly energiát fektetett a velük folytatott megbeszélésekbe. Megalapítottuk az egyetem volt diákjainak baráti körét (a KLTE Baráti Köre ma is működik).

Itt nincs vége. Pusztán felsorolásként, és korántsem a felsorolás teljességének igényével íme valamennyi a további feladatokról és teljesítményekről: diákszociális létesítmények létrehozása, a Kassai úti terület fokozatos betelepítése; az egységes számítógépes hálózat teljes kiépítése; az Egyetemi Könytár gondjainak megoldása; műszercentrumok kiépítése; hallgatói létszámfejlesztés a képzés minőségének megőrzése mellett; az új doktori képzés felépítése, színvonalas működtetése és posztdoktori megtartó rendszerrel való kiegészítése; a nemzetközi osztály korszerűsítése; pályázatíró és menedzselő iroda létrehozása; minél több egyetemi tevékenység piaci alapokra helyezése – pl. önköltséges oktatási formák bevezetése; a jövedelemképzés új változatainak feltárása. Aktív részt vállaltunk a felsőok-tatási bérhelyzet javításából; ügyeltünk arra, hogy a korszerűsítési folyamatok nyugodt mederben folyjanak, ne zavarják az oktatási, kutatási, tanárképzési munkát, és ne kezdjék ki azokat a hagyományokat, értékes helyi sajátosságokat, melyek megőrzendők voltak. Fontos volt tehát az ésszerű (szolgaian semmilyen mintát nem másoló) korszerűsítés, megújulás és a nyugodt fejlődés elve. Már amennyire a körülmények ezt lehetővé tették. Óriási szerepe volt Görömbei Andrásnak abban is, hogy az osztott vezetés elvét érvényesíteni tudtuk: korrekt együttműködésre törekedtünk az oktatói-kutatói réteggel, a hallgatókkal, a nem oktató dolgozókkal és mindegyik réteg érdekképviseleti testületeivel. Vigyáztunk az egyetemi élet, az egyetemi ügyintézés etikájára; alapvető szempont volt az összegyetemi érdekek szem előtt tartása (az indokolatlan, partikuláris egyéni és tanszéki érdekekkel szemben); regionális funkcióink gazdagítása, elmélyítése; hazai és világbeli hírnevünk megóvása, öregbítése.

Legfőképpen pedig törekedtünk valamennyien az összhangra. Nagy része volt Andornak abban, ami az összhang őszinteségének biztosítéka volt: hogy sohasem volt elvtelen. Köszönöm neki, hogy mellém állt, bízott bennem, azonos értékrendre alapozhattuk munkánkat. A többi neki is hozott természete volt: kész volt a végtelenül fegyelmezett, kemény munkára; a lojális mégis független, nyitott, objektiív vezetésre. Nagyra értékeltem benne a becsületességet, a tisztességet, korrektséget, az egyetemidegen, tudományidegen megnyilvánulásoktól való irtózást, a fáradhatatlan energiát, az ügy iránti nemes alázatot. És az álságosság gyűlöletét, az igazságszeretetet, melyből az 1995-ös rektorválasztási cécó során rendíthetetlen lojalitása is táplálkozott.

Igazi harcostárs voltál, Andor. Babits Mihállyal szólva: nem voltál könnyű ellenállás, nem fújt rajtad át a szél.
Köszönöm Neked és Családodnak az odaadó munkát és abban a Görömbei Andor-i minőséget. Munkád gyümölcse máig hatóan beépült az egyetembe.
Nyugodj békében.