„Bár újabban sokat hangoztatják, hogy az irodalom foglalkozzon a maga dolgaival, ne törődjék a társadalom boldogulásának ügyeivel, én nem hiszem, hogy van irodalmon kívüli gond. Az irodalom önkifejezés, az egyéné és a közösségé. Nem beszélhet másról az ember, mint ami izgatja, töprengésre, virrasztásra kényszeríti. S boldog közösség nélkül aligha képzelhető el érzékeny lelkiismeretű boldog etikus ember. Nem szorul mentegetésre az az irodalom, amelyik belső kényszerből és természetes módon vállalja a nemzeti önismeret, s ezen keresztül a nemzeti közösség megtartó képviseletét, ügyeinek erkölcsi megítélését. A szép és megtartó eszmék önmagukban nem pótolhatják az esztétikai értéket, az esztétikai értéknek viszont szerves és elidegeníthetetlen része a morális és gondolati erő, s az életérdekű, az egyén és közösség sorsát felelősen elemző eszme. Minden igaz írás cselekvés és ítélet.”
Részlet a „Ki viszi át…?” című kötethez írt szerzői ajánlásból (1986)