Az üvegharang
Görömbei András: Csoóri Sándor,Pozsony, Kalligram, 2003.
1.
Egy-egy találkozás, amely szerző és témája között létrejön, néha „eleve elrendelt”. Ilyen találkozás szép eredményének látja Görömbei András azt a monográfiát, melyben Mészöly Miklós életművéről Thomka Beáta értekezik, most pedig joggal merül föl e gondolat az ő könyvével kapcsolatban. Ehhez elég lenne az utóbbi években írt tanulmányaira, esszéire hivatkoznom, melyek Csoóri Sándor munkásságáról születtek, és A szavak értelme (1996), valamint a Létértelmezések (1999) című köteteiben kaptak helyet, de az 1986os könyv – a Ki viszi át... – egyes tanulmányai szintén ezt támasztják alá. Ha a magyarság kultúrájáról, irodalmáról való gondolkodásuk évtizedekre visszanyúló közös vonásaira figyelünk, még inkább érezni lehet ezt az eleve elrendeltséget. Más nyomok ugyancsak ide vezetnek: Csoóri Sándor 2001es könyvét (Forgácsok a földön) Görömbei András szerkesztette, akárcsak a Tanulmányok Csoóri Sándorról (1999) című kötetet. Hogy a Hitel műhelyében eltöltött közös évek mennyire segítették elő ezt a monográfiát, arról a folyóirat érzékeny szellemisége tehetne tanúságot. De talán mindennél többet mond el a Haláltánckísérlet című Csoórivers, amely ajánlása szerint Levél Görömbei Andrásnak. Ebben két személyhez kötötten alakul a költői beszéd, de tisztán érezni, hogy ez csak külsőség: ezt a kapcsolatot a „közös ihlet” gondja élteti. És ezzel máris a könyv leginkább szembeötlő jellegénél, az értekező beszéd bensőségét megformáló módozat mibenléténél vagyunk.
Ez a könyv monográfia – de leegyszerűsítenénk, ha megelégedetten ennyiben maradnánk. Rendező nyugtalansága mindenekelőtt műfaji tűnődésre késztet; olyanra, amely nem távolít el a könyv lényegétől. Épp tárgyának eszköz és cél volta kerül jobb megvilágításba, ha föltesszük a kérdést: milyen monográfia ez, ha sajátos magyar esszé? Ám e kérdés nem kíván a műfajelméletek igazságaival párbeszédbe lépni. Csupán a Csoóri Sándor című könyv legjellegzetesebb vonásaihoz közelít. Ezt segíti a Németh László önéletírásából vett azon gondolat is, mely az író hódmezővásárhelyi pedagógusi tapasztalatának egyik izgalmas hozadéka lett. Ő, Németh László nem a személyes kapcsolat közvetlen elmélyítésében hitt, hanem egy sajátos személytelenség erejében. Diákjaival az órán – és az órán kívül – csakis „költőkön, felfedezéseken, eseményeken” keresztül érintkezett. Hitt abban, hogyha ilyen „felsőbbrendű dolgoknak” rendeljük alá magunkat, akkor megszülethet az a tiszta atmoszféra, „az óra üvegharangja alá bezárt” tanárdiák kapcsolat, „amely után, aki egyszer élt benne, úgy fog kívánkozni, (nemcsak a diák, a tanár is), mint egy hajdani, tisztultabb otthonba.”
Görömbei András Csoóri-monográfiája ezt a módszert idézi föl bennem. A könyv bensőséges hangulatát mintha ez a személytelenségszemlélet alakítaná, mintha egy sajátos irodalmi üvegharang alá szeretné bevonni az olvasót a szerző. S hogy milyen „felsőbbrendű dolgon” keresztül kívánja elérni ezt? Elsősorban a művészet, a művek autonóm esztétikai értékén keresztül. Mindegy, hogy Csoóri Sándor költészetét, esszéírói munkásságát, filmes tevékenységét, szociográfiáit vagy épp közéleti szerepvállalásai nyomán keletkezett beszédeit vizsgálja a szerző – az értékekről, s azok összetettségéről szól. Több oldalról közelít hozzájuk, így azok egymást kiegészítve, összeadódva mutatják be azt az alkotót, akinek közösségi, „nemzeti felelősségtudata az Adyéhoz fogható.” És az olvasó már az első oldalak után izgalommal veszi észre, hogy e személytelenség egyre több személyességet, érzelmet ébreszt benne.
Nem az említett üvegharanghoz kapcsolódva mondta Németh László, hogy az esszé a nyilvános tanulás módszere, mégis ez a két gondolat – így, egymás mellé állítva – segít föltárni a monográfia értékeit. Nyilvánvaló, hogy ennek anyagát egy irodalomtudós gazdag ismeretkincse rendezi, de a szerző soksok érvelése művészi természetű. Ezért képes az életművet tudományosan és átfogóan bemutatni, az alkotó személyét plasztikusan megjeleníteni, asszociációi révén pedig tágabb összefüggéseket felvillantani. Kizárólag Csoóri Sándor életművét tárgyalja, mégis társadalmi, történelmi, irodalomelméleti, társadalompolitikai anyagot is rendez. A XX. századi magyar irodalom folyamatait ugyanúgy érinti, akár az egész magyar irodalomnak azt az egyik fő vonulatát, melynek mindig „a nemzeti felelősségtudat volt az ösztönzője”. Az alkotói pálya bemutatásával egy személyiség gondolkodói fejlődésének az egyes állomásait is nyomon követi. Azok mögött pedig az elmúlt század magyar társadalmának igazságtalan korlátaira lehet ráismerni. Görömbei András a nyilvánosság elé tárja, hogy a Csoóri-esszé miképpen avat be az alkotói folyamatok titkaiba, miközben arra leszünk figyelmesek, hogy az olvasói élmény továbbadásának titkait is elleshetjük.
Ihletett monográfia Görömbei András könyve, de az önállósuló fejezetek egységét nem hangulat, nem érzelem biztosítja. Egy meggyőződéses kultúra és irodalomszemlélet fogja egybe Csoóri életművét. Az irodalom esztétikai autonómiáját hirdető szemlélet ez, amely nyitottsága révén nem ismer abból kirekeszthető vagy vele szembeállítható tényezőket. A szerző egész magatartásával bizonyítja, hogy létérdek a hozzá való viszonyulásunk, és e viszonyban az író felelőssége is döntő. Ezért is sikeres találkozás eredménye ez a könyv. Az egzisztenciális tettként végzett irodalomértelmezés és a közösségi felelősségtudat, művészetszemlélet találkozása teszi felemelő olvasmánnyá. A szerzőnek a tárgy iránti szeretete pedig külön érték mindezen felül.
Az egyes fejezetek természetességét belső nyitottság jellemzi. Aki egy átgondolt, letisztult rendet sejt azokban és mögöttük, nem téved; de ha összefüggéseiket kívánja feltárni – útvesztőre számíthat. Ezer szállal kötődnek egymáshoz a részek, míg valamennyit külön-külön is meg lehet érteni. Kerekségük és lezártságuk ugyanakkor felületes benyomás. Az olvasó fölkeltett érdeklődésére egy sem ad végleges választ, ezért az hiányérzetté: megoldatlan gonddá alakul. És ez nem múlik el az egész könyv elolvasása után sem. Csoóri Sándor művészi problémáinak és eredményeinek ez a fajta közvetítése olyan emberi gondjainkra ébreszt rá, amelyek tisztázása nélkül nem élhetjük meg az élet teljességét.
2.
Ki Csoóri Sándor? – kérdezi az első fejezet. „Költő? Szociográfus? Publicista? Esszéíró? Prózaíró? Filmíró? Politikus? Szerkesztő? Közügyekben loholó önkéntes?” „Mindegyik együtt.” – jön mindjárt a válasz. „S ezáltal sokkal több is, mint ezek összege.” Ennek a szerteágazó érdeklődésnek, ennek az „önpusztítóan is öntörvényű” életnek a természetéhez is igazodnak az egyes részek. Ilyen és más szempontok szerint tagolódik a monográfia. Egyértelmű, hogy az életmű időrendi alakulásának a szabályait követik a fejezetek, ám a belső világuk csaknem minden esetben másmás megfontolás alapján épül fel. Ezek között is egészen sajátos a Ki Csoóri Sándor? című első rész, mert bevezetőként felvázolja az életmű legjellegzetesebb összetevőit, de ugyanakkor össze is foglalja azt. Ha először olvassuk, érdeklődést ébreszt; ha mindenek után újra elővesszük: summázattá válik. Úgy vált funkciót, akár a könyv kiemelt mondata: „Életműve nemzeti kultúránk eszméltető értéke.” Más a fedőlapon, s más a leghangsúlyosabb helyen, a könyv lezárásakor.
Ám a monográfiában sok ehhez hasonló fontos mondat bujkál. Ha nem is találunk minden egyes oldalon ilyet, valamennyi fejezetben számos összefoglaló és frappáns megállapítás akasztja meg hirtelen az olvasást, és helyezi újabb fénytörésbe, összefüggésbe az addig elmondottakat. Ez azért is fontos, mert így nem csupán az adott részen belül tárgyalt jellegzetességet tartja állandó mozgásban a szerző, hanem az ilyen fel-felvillanás mindig az egész életműre vetül rá. Olyan érzés, mintha folyton-folyvást a lényeghez jutottunk volna. Sajátos értekező stílus és gondolati líra keveréke ez. A szerző nem lépcsőről lépcsőre haladva bontja ki Csoóri Sándor életművét, hanem mintha gömbszerűnek látott egységes világára nyitna ezáltal újabbnál újabb ajtót, ablakot. Csak az életmű időrendi alakulása szerint van tehát „kiindulópont” és „végeredmény”, az értekező szemlélete sokkal inkább egy többközpontú, és ilyen formán egységes világképet rajzol, illetve ehhez ad biztos megközelítési pontokat. Az is jellemző, hogy sok esetben alig lehet különbséget tenni: idézette avagy tolmácsolt gondolat az, amelyik megállít; netán sűrített összefoglalása mindazoknak. Ez a könyvet igen olvasmányossá teszi. Vagy éppen olvasmányossága vonja el a különbségtevő figyelmet?
Egyvalamiben nem meglepő a szerző. A „száraz filológusi aprómunkában” ugyanúgy hisz, mint az elemző gondolat esszé felé közelítő hatékonyságában. Az egyes fejezetek lábjegyzetei – vagyis a megjelölt források gondolatai – egy külön értékű rétegét képezik a monográfiának. Így Csoóri Sándor eszméltető életműve az azt kísérő befogadástörténettel kiegészülve válik egésszé. Hosszú-hosszú sorokat tenne ki, ha csak az egyes kritikák és tanulmányok szerzőit kívánnám megnevezni. A monográfia írója minden esetben maga elé engedi a régebben már megszületett fontos megállapításokat; előzékenyen a méltatóakat s a jobbító szándékú elmarasztalóakat; a félreértelmezésekkel kitartóan párbeszédet folytat. Csoóri életművének a megértése szempontjából ezért valamennyi elengedhetetlenné minősül. Akkor ébredünk rá erre igazán, amikor az ellene kirobbant „fantomháború” – a magyar irodalom eddigi leghevesebb kirohanása – mögött meghúzódó indítékokat kezdjük tisztázni, vagy ha a jelenlegi „rossz közérzetét” „válságtünetként” értékelők érveit mérlegeljük önmagunkban.
Amint a bevezető kisesszé, a Ki Csoóri Sándor? című nyitófejezet az egész életmű iránt kelt érdeklődést, úgy a következő, a Költői útkeresések egy színes, létérdekű gondolatvilág megismerhetőségét ígéri. A szociográfiától a filmig című rész pedig a nemzeti önismeret későbbi, esszékben történő taglalását vetíti előre. Aki az életmű eddigi, legáltalánosabban ismert csúcsaival tisztában volt, talán fölöslegesnek tekinti, hogy e fejezetek által a költői tévutakat is bejárja, vagy hogy a filmek világát is részletesen vegye számba. De a könyv írója gyorsan meggyőzi. Be fogja látni, hogy az életmű minden részlete elér a lényegig, hogy az egy sajátos „fejlődésregény”, „a korszerű nemzeti önismeret modellje”. Ezt ugyan a szerző csak az esszék egybeolvasására vonatkoztatva mondja, de bőven megengedi, hogy az olvasó Csoóri egész munkálkodására kiterjessze. Görömbei András amúgy nem kíván bebizonyítani semmit, nem halad tételről tételre, nem építi fel, nem tervezi meg előre a mondanivalóját. Valószínűleg ezért találni lépten nyomon öszszefoglalásnak illő, az egészre rávillanó gondolatokat a folyamatosan pergő megállapítások közt.
Ez az értekező módszer csak fontos mondatokat ismer. Azokban mindig lennie kell újdonságnak. Azok mindig újabb összefüggésekkel lepik meg az olvasót. Tisztítják, ha kell, az életműre rárakódó félreértéseket, cáfolnak, megerősítenek, összevonnak, nyitnak újabb belső terek felé – mikor mi szükséges. Ezért, ha úgy fontos, hát megáll, és a mű világából kitekint az értelmező szerző. Csak egyetlen példa: a Tudósítás a toronyból című szociográfiai írás „kiemelkedő esztétikai értékű fejezeteinek” értékelését megszakítva mutatja be, hogy abban az évben, 1962 decemberében – amikor Csoóri befejezte ezt, a lovak sorsát is bemutató művét – a magyar irodalomban milyen szerzők milyen alkotásaiban fordult elő „a ló-motívum hasonlóan drámai élményként”. Így derül ki, hogy Nagy László mind az 1962es év májusában, mind a rákövetkező esztendő azonos hónapjában megjelentetett egy-egy olyan verset, melyben a ló s az ember kapcsolatának a felszámolását idézi meg. (A Rokonaink arca c. verséről, s a Búcsúzik a lovacska c. hosszúénekéről van szó.) Itt említi meg Huszárik Elégia című filmjét is; Kányádi Függőleges lovak című versét; Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című szociográfiai regényének Lovak című fejezetét is. De milyen jellemző, hogy később, a 2001es Csöndes tériszony verseit elemezve, mikor újra lovakat elsirató verset mutat be a szerző, nem utal erre a részre. Tehát nem csak a mondatok szintjén zajlik ez a nyugtalanság, hanem a nagyobb gondolati egységek is ehhez hasonlóan követik egymást. Sőt még az egyes fejezetek sorrendisége közt is efféle rendet lehet fölfedezni. Például a költői pálya alakulását ugyancsak meg-megszakítva elemzi a szerző, de nem köti össze magyarázatokkal, hivatkozásokkal, utalásokkal a föltárt jellegzetességeket. Minden effélét minden szinten az olvasó gondolat és képzettársítása végez el. Görömbei András szellemi társsá avatja olvasóját.
3.
Minden az esszéhez vezet. Hogyan is lehetne másként, mikor Csoóri Sándor esszéírói világa alapján jön létre a monográfia legtöbb fejezete. Logikus is, de a költő Csoóri lírikusi világának a megértése szempontjából elengedhetetlen is, hogy A Csoór-iesszé, a Korai esszék, valamint A népi kultúra új megvilágításban című fejezetek megelőzzék A költői pálya fordulata és A lírikus új próbái című két részt, melyekben már a legnagyobb Csoóri-költeményeket – Anyám szavai, Idegszálaival a szél, Berzsenyi elégiája, Hó emléke stb. – elemzi a szerző. Az esszékben kibontott gondolkodói, emberi-művészi törekvésekkel együtt érthetjük meg igazán, hogy költőként Csoóri Sándornak mi a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme: hogy „összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek.” Csupán az esszévilág föltárulása után érzékelhetjük a rejtett vonatkozásokkal is rendelkező szépséget, „a sokrétegű, minden ízében sajátjává érlelt, gazdag képvilágú” Csoóri-verset, mely „a világ érzéki metaforája”, „odaadás és elítélés” egyszerre. Az esszékben megfogalmazódó s alakuló ars poetica pedig a „fejlődésregény” legfőbb mozgatója.
De Görömbei András korántsem eszközként tekint az esszékre; hangsúlyozza azok egyenrangú értékét a költeményekével. Az olvasó pedig még el is bizonytalanodik egy kicsit, amikor megérzi, hogy milyen nagy szellemi-érzelmi találkozást ígér már A Csoóri-esszé című fejezet. A műfajok egyenértékűségére tett megállapítást nem meri kétségbe vonni, még kevésbé gondolkodik azon, hogy az esszék javára állítson föl értékrangsort, de a „nagy találkozást” mindenképp megérzi. Ezt látja abban is, hogy a monográfus egy rövid műfaj-meghatározás erejéig vissza is lép az életmű közvetlen elemzésétől – filológiai összefoglalását is adja Csoóri esszéírói munkásságának –, hogy aztán magával ragadó örömmel mutassa be annak gazdagságát. Ha valahol, akkor ezekben a fejezetekben kiteljesedik az irodalomtudós tanár ember esszéíró, és a szabadság valamint az emberi teljesség dolgai iránti fogékonyságának nagyobb teret enged. De nincs változás: mindvégig Csoóri Sándor „esszéuniverzuma” a beszéd tárgya, feszes és fegyelmezett marad az értelmezés, csak a rokon gondolkodás érzékelése kelt olyan benyomást, mintha a szerző engedett volna érzelmi tartózkodásán – a monográfia javára.
Az egész könyv időszerűségére is leginkább ezen helyek hívják fel a figyelmünket. „Megkésettség-érzés, kisebbrendűségi tudat és rossz érzések keserítenek bennünket, hiányzik nagykorú, szabad lélegzetvételünk, görcsök vannak bennünk” – foglalja össze Csoóri hatvanas évekbeli esszéinek gondolatait a szerző, és lehetetlen, hogy erről 2003ban ne a legégetőbb gondjaink jussanak eszünkbe. Aztán „ezek gyökerét keresve jut el – Csoóri Sándor – a nemzeti tudat torzulásainak felismeréséhez, a kisebbségi magyarság kiszolgáltatottságához, a népi és a ‘magas’ kultúra elkülönüléséhez, történelmi tudatunk téves válaszaihoz és megoldatlan kérdéseihez.” Könnyű belátnunk, hogy ezek tisztázása nélkül most, az ezredforduló után sem tudjuk egységes nemzetként újrafogalmazni önmagunkat. Mert csak látszat az, hogy Csoóri Sándor egykori művészi gondjainak a megoldáskeresésekor vetődtek föl e súlyos problémák, s hogy a gondok nyugvópontra kerülésekor megszűnt a hatásuk. E problémákat nyögte már Csoóri előtt is e nemzet, művészi hitelű fölemelésük után pedig, ha lehet, még inkább elevenné lettek. És hogy ne elszigetelt gondnak, egyéni problémaérzékelésnek lássuk mindezt, kell-e jobb, közelibb érv, mint a szerző, Görömbei András egész korábbi munkássága. Az 1977es Sinka István, az 1986os Sütő András, az 1992es Nagy László című monográfiák. Vagy a Csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980 című 1982es munkája; a Bertha Zoltánnal közösen jegyzett A hetvenes évek romániai magyar irodalma 1983as és 1984es kiadásai; a Napjaink kisebbségi magyar irodalma című, 1993ban, 1997ben és 2000ben is megjelent kötete.
Jelentős gondolkodók találkozása tehát ez a könyv, egy jelentős eszmélő változást igénylő korban. Ezért is érzek különös hangsúlyt azon, hogy költészete mellett Csoóri esszéművészetére figyeljünk, mert e műveiben kifejtett egyetemességeszméje nem csak a magyarság számára jelent megfontolandó útválasztást, hanem a XXI. századi Európa más népei számára is. „Ez az új egyetemességeszme hivatott arra, hogy a nemzet, de tágabban KeletKözépEurópa szellemi életének organizátora legyen, s szellemi értelemben végképp kiemelje Európát a másik Európa, a Nyugat ‘másodhegedűsi’ szerepéből. Ez az új összegző metafora a bartóki modell, teljes világképpé növesztve, művészi határokon túl is érvényes, általános értelemben emberi magatartáslehetőség.”
A monográfia gazdagságát lehetetlen bemutatni. Hiszen még szólni kellene arról a tapintatról, amely művei kapcsán egészen közelbe hozza Csoóri Sándor személyes életét, annak fájdalmas veszteségeit; szerelembe vetett hitét, természetszeretetét. Vagy milyen fontos lenne, hogy a kilencvenes évek csalódottságának okait vegyük számba új verseskötetei kapcsán. Hogy miért nem sikerült jól a rendszerváltás, miért nem sikerült „az élet kiteljesítése sem egyéni, sem nemzeti-közösségi vonatkozásban”. Kitérni „a magyar irodalom legnagyobb fantomháborújának” a kiváltó okára, a Nappali hold azon ominózus gondolatára, amely kirobbantotta ezt. Szólni, hogy milyen egyszerű megoldást kínál szelíden a szerző, amikor fölhívja az olvasók figyelmét arra, hogy az esszénaplónak nem csak a július 3án írt sorait kell nézni, hanem a július 11ei dátummal bejegyzetteket is. (Egyébként ezen oldalak a mai politikai helyzet homályosításán is átvilágítanak.) És akkor még nem szóltam a monográfia különösen szép részéről, az Elődök és társak: esztétikum, erkölcs, egyetemesség című fejezetről, melyben az egész huszadik századi magyar irodalom „égboltozatán” végigvezet a szerző. S igazi hiányosság, hogy még csak meg sem nevezem a Tenger és diólevél, az Egykor elindul a tizenkét kőmíves, a Szántottam gyöpöt, A magyar apokalipszis, A nemzet mi vagyunk című esszéket, vagy a Forgácsok a földön című kötet sok darabját. Ezek gondolatai Csoóri egész pályáját megvilágítják, és a monográfia legtöbb fejezete hivatkozik rájuk.
*
Irodalmi üvegharang. A könyv valóban vágyat ébreszt egy tisztultabb otthon iránt. Gondolatébresztő, eszméltető gazdagsága rámutat az emberi teljesség és a nemzeti öntudat egymásra támaszkodó igényére. Csoóri Sándor emberi-művészi törekvései maradéktalanul érthetőkké válnak általa, de az „eleve elrendelt” találkozás révén, amely sajátos műfaji jelleget öltött, a könyv túlmutat egy monográfia jelentőségén.
Leginkább Imre László A magyar esszé születésének a kérdéséhez című írása segíti ennek megközelítését. A szerző tanulmányában föltárja a műfaj hazai meghonosodásának körülményeit, bizonyítja, „hogy az 1849es katasztrófát követően támad elementáris igény egy ilyesfajta megszólalásmód, műfaji lehetőség iránt”. Fölhívja figyelmünket az új műfaj és a történelmi sorsfordulók (1920) összefüggésére. Ilyenformán Csoóri Sándor esszéművészete természetes, válaszadó következménye is XX. századi sorstragédiáinknak. Imre László viszont arról is meggyőz, hogy „a magyar esszé (...) milyensége a műfajok rendszerében betöltött szerepével magyarázható.” Görömbei András könyve – kitágítva a monográfia hagyományosan elfogadott értekezésmódját – ebben a gondolatban képes megmutatni eredeti szerepén túli jelentőségét. Mert ahhoz a tudománytörténeti helyzethez is hozzászól, amely szintén XX. századi tragikus történelmünk nyomán, a sok évtizedes kulturális kényszer helyén keletkezett, és uralni kívánja az irodalomértést. Így a Csoóri Sándor kétszeresen is tagad mindenfajta szűkítést. Egy másik helyen, a XX. századi esszék az irodalomról című, 1998as kiadványában, melyet szintén ő, Görömbei András válogatott, szerkesztett és ajánlott, hangsúlyozza is, hogy az irodalomismeretet „nem a szaktudomány elméleti módszereivel, hanem az esszé különleges távlatokat megnyitó lehetőségeivel kívánja segíteni.” Az e műfaj rendkívüli gazdagságát is bemutató kötet egyébként két Ady Endre esszével kezdődik és két Csoóri Sándor-esszével ér véget.
És annak a dolgozatnak az írója, aki XXI. századi esszémonográfiáink alakulástörténetét kívánja majd egyszer föltárni, az vajon melyik művel fogja indítani tanulmányát?
(Penckófer János: Az üvegharang ( Görömbei András: Csoóri Sándor) Magyar napló, 2003. (15. évf.) 9. sz. 43-45. old.)
Penckófer János